A Corrs pályafutása klasszikus karriertörténet, mely idén újabb fontos fordulóponthoz érkezett. Egyrészt tíz éves lett az ír testvérek kvartettje - ezt a napokban megjelent The Best Of The Corrs címû gyûjteményes albummal ünnepelték, másrészt ezzel egy idõben All The Love In The World címû daluk új változata is bekerült Julia Roberts, John Cusack, Catherine Zeta-Jones és Billy Crystal legújabb közös filmjébe az Amerika kedvenceibe.

A testvérzenekarok listáján akad irritáló (The Kelly Family), akad korrekt (Hanson) és akad kiváló példa is (Jackson 5). A Corrs inkább ez utóbbi kategória felé halad, s bár a Kelly Familyhez hasonlóan számukra is az ír népzene volt az a bizonyos figyelemfelkeltõ plusz, tehetségben inkább a szintén lánytestvérekbõl álló amerikai énekegyütteshez, a Wilson Phillipshez állnak közelebb. Ha már Írország, akkor különben is inkább a Clannad példájával hozakodhatunk elõ, hisz ott is rokoni szálak fûzték össze a zenészeket (többek között a nyolcvanas évek elejéig Enyának is fontosabb szerepe volt ebben a vállalkozásban, mint a sütemények szervírozása a családi ünnepségeken), és a Corrs is, akárcsak a Clannad, népzenei gyökerekbõl kiindulva a folk-popon át jutott el egy közönségbarát pop/rock megszólalásig.

A felállás az 1991-es indulás óta változatlan: Andrea Corr énekel és furulyázik, Sharon Corr fõként hegedül, de azért néha gitározik is, Caroline Corr dobol és bodhranon játszik, de a stúdióban zongorát is megszólaltat, a zenei rendezõ báty pedig gitározik, billentyûzik. Mindezek mellett persze mindannyian vokáloznak is azon az angyali hangjukon, de azért a koncerteken még kiegészülnek egy plusz gitárossal és egy basszusossal is. Míg 1991 és 1994 között egy kis farzsebbe való telefonjegyzékben is elfért az összes Corrs-rajongó száma - és azok is helybeli írek voltak -, addig ma már több vaskos telefonkönyv sem lenne elég nekik, hiszen eddigi három stúdiólemezükbõl és két élõ anyagukból, több mint 18 millió példány kelt el.

Az ismeretlenség homályában lendületes, tradicionális kelta népzenét játszottak, majd fokozatosan eltértek nagy példaképüktõl, az intézményesült ír népzenekar, a Chieftains világától, beépítve muzsikájukba a szülõi házból hozott hatásokat. Ezekrõl így vall Sharon nõvér: "Annak, hogy ilyen melodikus a hangzásunk, fõleg az anyukánk és az apukánk által hallgatott muzsikák az okai, az Eagles, a Carpenters, Simon & Garfunkel, a Fletwood Mac - ezek mind meghatározók voltak míg felnõttünk."

1994-ben felgyorsultak a történések a zenekar körül; a legtöbbet azonban az elkövetkezendõ két évben az Egyesült Államokban rendezett sporteseményeknek köszönhetik. A "94-es labdarúgó világbajnokság bostoni nyitómeccsén milliók ismerték meg õket ott elõadott dalukkal (ennek hatására hívta meg õket világkörüli turnéra Celine Dion), ám elõtte még a "96-os Atlantai Olimpia nyitó ünnepségén is nyomatékosították óhajukat egy nemzetközi sikerkarrier beindítására. Ekkor már kapható volt a Forgiven, Not Forgotten - Megbocsájtva, de nem elfelejtve címû debütáló lemez, ami még csak egy ügyes kelta popalbum volt. Itt még hallhatóak akusztikus, ének nélküli népzenei átkötõk, hosszú hegedû- és furulyaszólók, de a középtempójú hagyományos popszerzemények is bõséges kelta fúziós muzsikát jelentettek.

Egy "98-as, félórás (élõ felvételeket, megmaradt stúdióanyagokat és remixeket tartalmazó) lemez után, ugyanabban az évben kijött a második album, a vokálok kidolgozásában még organikusabb, a hangzásban még felnõttebb Talk On Corners. A producer az Alanis Morissette mellett elhíresült Glen Ballard volt; ez is hozzájárult ahhoz, hogy a slágerekkel (Dreams, Only When I Sleep, I Never Loved You Anyway), sõt Hendrix feldolgozással (Little Wing) megszórt lemez robbantott a slágerlistákon, igaz a kelta gyökerek már a háttérbe szorultak a perfekt, rádióbarát pophangzás mellett. A Corrs modern megszólalású rock zenekarrá érése az Everybody Hurts címû R.E.M.-feldolgozást is tartalmazó "99-es MTV Unplugged után megjelent, tavalyi In Blue címû lemezen fejezõdött be. Igaz ekkora a kelta hatások a záró, instrumentális Rebel Heart kivételével a háttérvokálokba szorultak vissza, de a U2 utáni legnépszerûbb ír popzenekar már kinevelt egy rugalmas rajongótábort és azt is megengedhette, hogy emiatt néhányan elpártoljanak tõlük. Az In Blue hangulatilag és hangzásilag leginkább a nyolcvanas évekbeli Bangles, a kilencvenes években visszatért Blondie és egy szolidabb Garbage keveréke, némi felnõtt orientált amerikai rockzenével megszórva. John Lange volt a lemez producere és Mitchell Froom személyében egy hiteles és tapasztalt segítõjük is akadt. A korongot a lemezfelvételek közben elhunyt mamának dedikálták, a papának szól viszont a talpra állást hirdetõ No More Cry, sõt szélesedett a zenei paletta is: blues, soul, és még reggae is hallható a Give It All Upban.

Nem szégyenkezik rajongását kifejezni a rockelit sem: Bono nagyszerû dalszerzõnek titulálja Corrsékat, akik szerinte koncerten még jobbak, a Rolling Stones erre turnézni hívja õket, Charlie Watts az egyik kedvenc dobosának nevezi Caroline-t, és valóban, élõben még jobbak. A gyönyörû lányok vadak és szexik, a zene pedig még izgalmasabb és még izgatóbb. Organikus popzene, igazi hangszereken.

A filmmel sem most találkoznak elõször, volt már betétdaluk a "98-as Quest Of Camelot címû filmzenelemezen, sõt Andrea mint színésznõ is túlesett már a tûzkeresztségen: "91-ben egy apró szerepben tûnt fel Alan Parker zseniális zenés filmjében, a The Commitmentsben, "96-ban pedig már az Evita címû szuperprodukcióban filmezett. Ki tudja legközelebb talán Julia Roberts oldalán látjuk viszont, az viszont szinte biztos, hogy nem az idei, tízéves évforduló volt az utolsó kerek ünnepség a Corrs család zenei pályáján.